2014. július 2., szerda

5. Fejezet

Halihó! :)
Meghoztam az 5.részt és remélem tetszeni fog, bár eléggé...öhm...érdekes lett!
Szeretnék látni néhány kommentet, ha lehet! 
Jó olvasást!!

Love, Julianna :) ♥

- Vita... -

*Lana Malley szemszöge* 

 


   Megkönnyebbültem, hogy nem kellett tovább Ashlynt játszanom. Viszont megint rosszat csináltam; azt hazudtam Niallnek, hogy nem én írom a leveleket. Rá fog jönni, hogy becsaptam, érzem! 
   
   Nagy csattanással csapódott be a bejárati ajtónk. Annyit hallottam, hogy valakik trappolnak fel a lépcsőn, azután hirtelen kicsapódott a szobám ajtaja. Niall idegesen rontott be a szobámba. Mi tagadás, nagyon megijedtem.
- Lana most már tényleg mondd el a teljes igazságot!- ordibált magából kikelve. Rá sem ismertem. Ennyire mérges rám?!
Baromságokat beszélsz Lana, még szép, hogy mérges rád! Hazudtál...hazudtál...hazudtál...- visszhangzott a fejemben az az egyetlen bűnös szó, amely sajnos igaz volt. Hazudtam!
 - Niall...én csak...- keserves zokogásban törtem ki. Most kaptam vissza, máris elveszítem. Nekem szükségem van Niallre!
- Ne magyarázkodj! Egyetlen kérdésre felelj...- a hangja lejjebb halkult- Miért?- lépett hozzám közel és suttogta a legfontosabb kérdést.
-  Nem akartalak megbántani, csak másképp nem tudtam volna...szóval hirtelen felindulásból írtam a leveleket, meg rajzoltam a rajzokat... ebből született az az ötlet, hogy látnod kell és hát...odaraktam a kaputokba. Azután valamelyik nap Casie, amikor hazajött mondta, hogy itthon vagy én meg bepánikoltam, így lettem Ashlyn...-nem tudtam folytatni. Sírtam és sírtam. Már alig láttam a könnyeimtől.
- Csalódtam benned Lana. Kétszer vertél át, érted?! Van még valami, amit el akarsz mondani, vagy a kis rejtélyes leveleidből kiderül?- jogosan kiabált velem, de akkor is féltem, megijesztett. Belenéztem szemeibe, amik szikrákat szórtak, izzottak és egyben szomorúak és csalódottak is voltak. Ezt tettem! Elszomorítottam Niallt, csalódást okoztam neki. 
Szerencsétlen!- mondtam magamnak gondolatba és kifakadtam. Megint csak zokogni tudtam. Niallnek mintha nem lett volna szíve megfordult és intett a banda többi tagjának, hogy végeztek. Az ajtóból még visszanézett:
- Viszlát, Lana!- suttogta elhaló hangon és elment. Megint elrontottam. Hogy lehet ekkora idióta?! Utánna kell mennem! 

   Felálltam és remegő lábakkal futottam a fiúk után. Már átértek az úton én pedig nem figyeltem, elkezdtem szaladni át az úttesten, utánuk. 
- Lana vigyázz!- kiabálták a fiúk egyszerre, de késő volt. Egyenesen a kocsi szélvédőjére kerültem, majd végiggurultam az egész kocsin és hátul estem le.
Azt hiszem, meghaltam...

*   *   *


   Valami iszonyúan csipog mellettem. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. 
Hallom, amint apa az orvossal beszél:
- A kislánya súlyos sérüléseket szenvedett. Néhány bordája eltört, a jobb keze, illetve a bal lába is megzúzódott. A fején pedig ennél súlyosabb sérülés van, ami miatt átmenetileg altatásban kell tartani... de nem biztos, hogy fel fog ébredni a kómából.- mondta az orvos.
- Értem, köszönöm!- hallottam apa megtört hangját és mindketten elhagyták a szobát. Nem sokáig voltam egyedül, mert körülbelül 20 perc múlva nyílt az ajtó, majd belépett rajta valaki. Leült az egyik székre és elkezdett hozzám beszélni:
- Niall most nagyon kivan bukva, tudod? Nem szabad itt hagynod, mert akkor végképp összetörik. Így is magát hibáztatja a történtek miatt.- szólt a rekedtes hang.
- Nem az Ő hibája! Mondd meg neki, ne adja fel!- mondtam, de senki nem hallotta meg. A szám sem mozdult, sőt semmim se. A tudatalattim élt, de a testem nem.
- Édes, kedves, aranyos Lana...- simított félre egy tincset az arcomból az illető, majd elhagyta  a szobát.
Rájöttem ki volt Ő. Harry volt a titokzatos látogatóm. 


   A napok csak teltek Na jó, igazából nem tudom. Az időérzékem i teljesen elveszett. De annyit tudok, hogy majdnem mindenki volt bent nálam. Hallottam aput, Casiet, Maurát, a One Direction tagokat- Harryt, Louist, Zant és Liamet- de Niall még nem jött be hozzám.
Gondolataimba merültem. Nem is tudtam mást csinálni. Egyszer csak hallottam, amint valaki belépett és leült mellém. Nem szólt semmit, csak némán megfogta a kezem és végigsimított az arcomon. Az érintésbe beleborzongtam, ha ez lehetséges volt, kómában. Felismertem. Ő volt az. Niall végre bejött hozzám.
Elkezdett beszélni. Alig lehetett érteni, mert sírt...


* Niall Horan szemszöge*

  Düh. Ez az egy szó vezérelt aznap, amikor Lana a halál szélére került. Miattam.  
Eltelt 3 hét, de Lana nem akart felébredni. A doki azt mondta, hogy készüljünk fel a legrosszabbra is. Mi lesz velem, ha meghal? Én össze fogok törni. El sem búcsúzhattam... csak ordibálni tudtam Vele. Én barom!
  Napok óta alig ettem, ami nálam nagy szó. Csak ültem és azt a bizonyos képet néztem, ami miatt oly' csúnyán bántam vele. Miért reagáltam túl? Én egyszerűen csak...csak nem akartam beleszeretni bárkibe is, de újra megjelent Ő. Törékeny szívével, kedves mosolyával és, mint egy hurrikán söpörte el a falat, melyet magam köré felállítottam. Magamat okolom. Hogy miért? 
Azért, mert, ha nem lennék ilyen forrófejű és nem ordítozom vele, akkor itt lenne velem. Vagy ha nem lettem volna ilyen hülye, és emlékeztem volna Rá, akkor...  viszont erről nem én tehetek. Nem én, hanem a baleset...
/Visszaemlékezés/
2009.12. 31. 
Kissé ittas állapotban futottam le a lépcsőn. Szilveszter volt, én nem régen értem haza egy buliból. Pár perc választott el az új évtől. 
Amint futottam lefelé, megcsúsztam és legurultam a lépcsőn. Elég erős fejsérülésem lett, a memóriám sérült meg elég súlyosan. Amnéziás lettem. 
Ezek után jelentkeztem az x faktorba és kezdődött el az új életem.
/Visszaemlékezés vége/
Emiatt nem emlékeztem Lanara.
Újra a képre néztem. Elmosolyodtam halványan, mert a képről Lana nézett vissza rám. Azután a kép másik felére ment tekintetem. Undorodva néztem a másik személyre. Magamra.
Előkaptam egy ollót és a képet kettévágtam. Immáron már csak Lana kék tekintetét és gyönyörű arcát láttam.
Be kell mennem hozzá!- jött a hirtelen ötlet. Felálltam és már indultam volna, de megakadt a tekintetem a dobozon, melyben Lana féltve őrzött levelei voltak. Látni sem akarom őket! Minden a levelek hibája! Megfogtam és felvittem a padlásra, hogy elnyelje a sötétség. Örökre.
A képet a tárcámba helyeztem, s elindultam. A fiúk is jöttek velem. Szükségem volt rájuk és LAnara is szükségem lett volna!

2 megjegyzés: